ManniA

Túráztunk már néhány alkalommal lávamezőn, de olyan „élőn”, mint a Krafla vulkán lávamezeje, még sosem. Ez a terület még ma is aktív, olyannyira, hogy több helyen kigőzölgések láthatók, és a köveket is csak óvatosan ajánlatos megérinteni, mert könnyen lehet, hogy megégetjük magunkat.

Ez a terület alapjában lenyűgöző, mert olyan irányíthatatlan erők ténykednek itt, amihez foghatót ritkán látni. Ennek egyik bizonyítéka a Námafjall Hverir, amiről már meséltem, a másik pedig a Krafla vulkán füstölgő/gőzölgő lávamezeje.

Viszonylag fiatal vulkánról van szó, ami 1975 és 1984 között vette uralma alá a környéket. A kitörés ez esetben nem a legjobb szó, mert nem a hagyományos értelemben kitört, hanem szép csendesen igázta le a területet, az úgynevezett effúziós tevékenysége következtében a föld megrepedt, és lávaömlések indultak el megállíthatatlanul.

A Krafla vulkán egyik leglátványosabb alkotása a Víti krátertó, ami egy korábbi, az 1724-es kitörés eredménye. A kráter csak később töltődött fel vízzel.

Miután reggel még megálltunk egy gyors ismétlésre a Námafjall Hverir geotermikus mezőnél, a közeli Víti krátertó felé vettük az irányt. Itt fel lehet túrázni a kráter peremére, ahonnét csodálatos a kilátás mind a kéntől azúrkék színű tóra, mind a néhány kilométernyire lévő gőzölgő Leirhnjúkur felé.

Séta a kráter peremén

A tóhoz teljesen nem lehet közel menni, bár a kis kordon valószínűleg nem állít meg mindenkit, mert vezettek azért be lábnyomok. Azt viszont jó tudni, hogy nem véletlenül van elzárva, hiszen a geotermikus tevékenységeknek köszönhetően nem csak nagyon magas a kéntartalma, de valószínűleg forró is a vize. Azt olvastam, még télen, a legnagyobb hidegben sem fagy be.

Itt volt lehetőség testközelből megcsodálni egy különleges növényt, amit pár helyen már láttunk korábban is. Ez nem más, mint a lápos helyeket kedvelő gyapjúsás, amitől messziről olyan a táj, mintha hó borítaná.

Nem kellett sokat autózni, nagyjából 1 perc alatt átgurultunk az út túl oldalán lévő parkolóhoz, ami a Leirhnjúkur lávamező bejáratánál áll. Egy hosszú egyenes ösvényen kell gyalogolni nagyjából 10 percet, míg eléri az ember az első látványos pontot, a Námafjallhoz hasonló forró vizes kis tavakat. Abban különbözik, hogy itt nincsenek bugyogó, forró iszapos medencék, viszont körbe a domb oldalából mindenfelé áramlik a kénes gőz. Olyan, mint egy elvarázsolt űrbéli táj.

Legtöbben ezt a részt járják csak körbe, viszont a lávamezőn lehet egy túrát is tenni, amit természetesen mi nem hagytunk ki.

Hogy is hagyhattuk volna, hiszen egy „élő”, gőzölgő lávamezőn körbetúrázni igazi élmény!

https://www.facebook.com/watch/?v=303717743807817

A kijelölt ösvényről nem ajánlatos letérni, mert a megszilárdult láva alatt sok helyen üregek maradtak, amik akár be is szakadhatnak. Egy-két ilyet az ösvény mellett közvetlenül meg is lehet nézni. Ezekről a helyekről legtöbbször forró kénes gőz szivárog fel, amitől van, ahol kellemes langyos a kő, de olyan is akad, ahol egészen forró. Mivel nem volt a legmelegebb, így néha kifejezetten jól esett.

Ez éppen nem forró
Megszilárdult lávafolyam

Innen is forró gőz tör fel
Csodálatos táj

Fájó szívvel vettünk búcsút ettől a tájtól, de várt még sok szépség, ezért muszáj volt indulnunk. Út közben még megálltunk a Dimmuborgir lávamezőnél, ami az előbbihez képest teljesen más, de nekünk valahogy mégsem jött be annyira. Itt érdekes, tornyosuló lávaképződmények között lehet sétálni nagyon jól kiépített utakon. Mire ideértünk, már elég rendesen elkezdett szemerkélni az eső, de a leghíresebb látványosságát, a sziklakaput azért megnéztük. Fotózni már jóval nagyobb kihívás volt, igazi mission impossible, legalábbis úgy, hogy ne legyen rajta ember, hiszen mindenki itt szeretne fotózkodni.

Végül azért sikerült.

A kőkapu emberek nélkül
Dimmuborgir különleges alakzatai

Itt jöttünk rá, milyen puhányok is vagyunk, ugyanis míg rajtunk két pulcsi és kabát volt, addig az előttünk sétáló izlandi család gyerkőcei pólóban és egy szál vékony nadrágban sétálgattak. Nem hiába, náluk ez a nyár!